Egymilliós kozmopolita mestermű

Ha arra a kérdésre kellene választ adni, hogy hogyan mutasd meg, milyen színes is a világ és milyen összetett az a társadalom, amelyben élünk, egyetlen egy képben, szárnyalni kezd az ember fantáziája és a kreativitása. Kérdés az, hogy meg lehet-e ezt mutatni. Voltak, akik vállalkoztak rá. Végy egy 80 méter széles, és 31 méter magas virtuális téglalapot, oszd fel egymillió négyzetre, amit bárki tetszőleges képpel, felirattal, akármivel kitölthet, és figyeld, hogy mi lesz az eredmény. Ez a projekt a "The One Million Masterpiece" névre hallgat, és egyenlőre 28 348 alkalmi művész 174 országból adta hozzá a saját kis alkotását. Mire ez egymillió lesz... A képeket online lehet megalkotni, a téglalapon belül bármelyik kis négyzet helyére el lehet helyezni, és közben változtatni is lehet, ha nem tetszik a saját művünk. Az ingyenes regisztrációval ezt ötször lehet megtenni, és alkotás közben nem lehet módosítani, vagy javítani a képen, szóval ezt egy apró defektnek érzem a dologban, amúgy nagyon rendben van, csak érdemes megtervezni, hogy mivel is járulunk hozzá ahhoz a bizonyos egymillióhoz... Ha elkészült a mű, kinyomtatják (dehogyan?), és Londonban lesz kiállítva. Lehet pályázni azon 20 szerencsés ember helyére, akik elmehetnek a kiállítás megnyitójára.

Még bőven van szabad hely

Hogy mi a jó ebben? Része lehetsz valaminek, ami talán egyedülálló lesz a világon a maga nemében, és publikált művész lehetsz, anélkül, hogy valóban publikált művész lennél :) Én biztosan készítek egy képet hozzá! És hogy az egész projekt technikai hátterében egy magyar művész áll, már csak hab a tortán. Az algoritmust ugyanis, aminek a segítségével szinte fotó minőségű képeket lehet online, rajzolással létrehozni (csak gyakorlás kérdése...), egy bizonyos Fejes József (27) alkotta meg. Bár én azért nem vagyok biztos abban, hogy nem-e ennek a programnak a promóciójával állunk-e szemben, amiben én laikus szemmel nem látom, hogy mi az új a painthez képest, de az mindegy. Mindenesetre az ötlet nekem tetszik.

Dobogó kövek

Beszólós, magyar filmipart lehúzós, promóciós vírusvideó a Dobogó kövek alkotójától. Igaza lehet, mert ugrottak rá a filmkritikusok... De nem csak ezért.

A film:

...és az osztás:

"- Mit forgattok?
- Vizsgafilmet.
- És miről szól?
- Magyar film. Semmiről." Igaz ez?

A filmipar is olyan, mint a média és a párizsi: jobb, ha nem tudod, hogy mi van benne, mert ha jó az íze, így is úgyis megkajálod...

via Dailybest.hu

Az ember kéznyoma

Mi a közös bennük?

"It's time to get your hand dirty!" Szerintem már elég mocskos az a kéz...

Bimbó és cipő

Közönséges címet adni közönséges dolog közönséges témában. De ezt most akkor is muszáj, egy kis bulvár még nekem is belefér... A lassan már Andy Vajnáról méltán(?) híres kis hazánkba látogató Robert De Niro tiszteletére felvonult a hazai celeb-világ krémje. Bár igazából nem is az ő tiszteletére, hanem a Nobu megnyitójára, de a miért most mindegy, lássuk inkább a mikéntet:

Liptai Claudia szerelése nekem nagyon tetszik, főleg a cipője első osztályú, az én ízlésemnek legalábbis megfelel(ne). Közelebbről nézve azonban a csodálatot inkább a sajnálat váltja fel bennem...szegény láb, ugyan mit vétett? A szépségért itt tényleg megszenvedett...

Andy Vajna és barátnője szó szerint Magyarországra csempészetek egy kis Amerikát...stílusban is. Íme a kötelező bimbó-villantás:


Ez a bejegyzés nem éppen az én stílusom és természetesen a fenti képek nem mutatnak teljes képet az eseményről, mégis van benne egy kis pop, egy kis művészet, és egy jó adag média. Tegyük még hozzá azonban azt is, hogy a Hajdú Péter Robert De Niroval készített interjúja végén a színész által dedikált frizbit árverésre bocsájtották, és az eladásából származó összeget felajánlják az iszapkatasztrófa sújtotta területek lakói javára, Andy Vajna pedig 10 millió forintot ajánlott fel ugyanezzel a céllal. Szép gesztus, a fényűzés mellett ez is megfért legalább. A dedikált frizbire itt lehet ajánlatot tenni: http://frizbi.tv/forum_002.htm

Forrás: Origo

Baazingaaa!!!!

Kemény önkritika áll a következő sorok között. Lerágott csont a téma, de akkor sem bírtam ki, hogy ne ejtsek néhány szót arról, ami mostanában trendi, meg "nagyon lájk". Az ömlengés oka néhány hét Internet nélkül, és egy fél óra egy széthajtott nap után este a buszon hazafelé.

Az ember ugyebár ilyenkor el van magában, bambul kifelé az ablakon, és már rá sem bagózik, ha hangosan megkordul a gyomra. Rush time lecsengése...vidékiessen, kettő s-sel. Ez zajlott bennem. Körülöttem viszont megállás nélkül csörgő telefonok a legelbaszottabb hangélményt szolgáltatva, 10-ből 8 ember kezében épp sms-t küldő, wapozó, játékot futtató, szöveget szerkesztő, e-mailt küldő készülék világította meg a mellettem ülő diszkréten deres halántékú 60+-os úriembert, aki laptopot csúsztatott az ölébe, és a mobilnetes bigyót (nemtom hogy hívják) a busz függönyére csíptetve netezni kezdett, megnézve a másnapi időjárást és az aznapi horoszkópját (biztos azért, hogy megtudja, hogy igazat mondott-e...) . És ha okostelefonom lenne, valószínűleg én is ott helyben elkezdtem volna írni ezt a bejegyzést. Helyzetkép. Kell ez nekünk? Valóban szükségünk van a technika újdonsült vívmányaira, vagy csak használjuk, mert van, mert vagány, mert új, mert trendi?

Lehet itt érvelni társadalmi, szociológiai és technológiai változásokkal, csökkenő bérszínvonallal, mondván, hogy a megélhetésért többet kell dolgozni, ergo fel kell gyorsulnunk nekünk is, hogy helyünk legyen a felgyorsult világban. Beszélhetnénk generációs sajátosságról is, amely villámgyorsan korszellemmé, vagy még inkább XXI. századi szociális betegséggé vált. De kérdem én: mi a túrónak kell minden egyes lépésünkről tudnia mindenkinek azonnal?! (mondtam, hogy önkritika...) Ennyire antiszociálissá váltunk volna, vagy egyszerűen könnyebb üzenetet írni, meg telefonálni, mint felemelni a fenekünket a számítógép elől?

Ezekben a percekben is számtalan üzenet kering az éterben. Írjuk a Facebookra, hogy mi történt velünk, a Twitteren, hogy épp most mit csinálunk, a Foursquare-en, hogy épp most hol vagyunk, and so on... A közösségi médiában éljük az életünket, a híreket meg csak olvassuk, ahelyett, hogy mi magunk lennénk a hír, vagy részesei lennénk annak. Magányos kockák és SM funok görnyednek a monitor előtt, Fábry Sándor pedig a csajok helyett a FarmVille-t éltetve így kiált: Jobb kezet az egérre, éljenek a birkák! Jó ez így? Valószínűleg nem, de azért nem beszélhetünk szerencsére általánosságról.

Ez a néhány hét Internet nélkül jót tett Nekem. Ez úton üzenem azoknak, akik meglepődtek azon, hogy elvesztem az éterből, hogy offline (offlány) vagyok és tök jól vagyok, szocializálódom. :) Egészen üdítő dolog, kiállítás, koncert, könyvtár, kultúra, emberek face-to-face, stb. Mondanám is, hogy így marad, de az a helyzet, hogy képtelen lennék végleg átállni. És hogy mi erre a magyarázat? Csak egy szó: híréhség. Másoknak meg más.

Kíváncsi vagyok, hogy létezik-e felmérés a Facebook felhasználók körében arról, hogy van-e összefüggés a posztolások gyakorisága és tartalma, valamint a társasági élet aktivitása között, és jól gondolom-e, hogy az eredmény alapján a "social media" kifejezést felválthatná az "anti-social media". Vajon kiírta-e már valaki klingon nyelven a fészre, hogy "magányos vagyok, baszki!!!"?

Mindnyájukak el kellene menni...

Nem rég a Facebookon bukkantam rá Schmuck Andor videójára, amin Budapestről énekel hatalmas átéléssel, miközben egy dekoratív hölgyemény (a felesége) olyan áhítattal tekint rá, ahogyan én maximum egy üveg nem mondom meg milyen márkájú (Jim Beam) viszkire tudnék nézni... A klip láttán elgondolkodtam azon, hogy meddig mennek még el a politikusok a szavazatokért illetve a szavazók vélt vagy valós szimpátiájáért. Ezt megfejelte még a szintén Schmuck indította óvszeres kampány, ami aztán végképp kiverte a biztosítékot. Írni is akartam az esetről, de nem volt azóta időm jobban utána nézni a háttérinfóknak, stb. Ma örömmel láttam, hogy megtette ezt helyettem más. A hvg.hu oldalon Trash politika címmel megjelent cikk minden egyes sorával mélyen egyetértek.

A cikk az MSZP halmozottan idézőjelbe tett "feltámadásáról" szól a médiában. Tömören azt taglalja, hogy az a kampány bizony nem kampány, ahol Salgótarjánban Dóra Ottó, Mesterházy Attila és Molnár Károly Michael Jacksont utánozva fakad dalra, és perdül táncra, majd ezek után lazításképp megpróbál komoly tervekről, és a kormánypárt hibáiról egy kis beszédet tartani. Az addig oké, hogy a negatív sajtó is sajtó, de ez egy kicsit szánalmas szerintem.

Biztosan lehetne a Fidesz oldaláról is szemezgetni egy kicsit, ami a nevetséges megjelenéseket illeti a sajtóban, de erre most nem vállalkozom. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem azért emeltem ki a bal oldal ballépéseit (szóvicc?), mert narancssárga pólóban szoktam otthon szeret-nem szeretet játszani piros szegfűk szirmaival, egyszerűen csak ez ragadta meg a figyelmemet. Azért nem ártana valakinek szólnia, hogy "hahó, fiúk! Az ilyesminek nyoma marad a közvéleményben, és már így is elég szar a helyzet", már ami a politikusok általános megítélését illeti. Bár nem csak ott szar a helyzet...

Nagy fenék és pattanás vs. mellrák

Fel lehetne itt sorolni rémísztő halálozási arányokat, elrettentő példákat, posztolhatnék ijesztő képeket betegekről, kezelési módszerekről, és azok mellékhatásairól, tényekről és tévhitekről, de azt már megtették mások, máshol helyettem. Aki akar, tájékozódhat a mellrákról, a tünetekről, a megelőzésről, az otthoni önvizsgálatról, stb. Én inkább azon gondolkodtam el, hogy ezt mennyire kevesen teszik meg. Az jár a fejemben, hogy én is miért csak a jó ötletre, a klassz grafikai megoldásra figyeltem fel, és miért csak utólag vettem észre a rózsaszín szalagot, a mellrák alapítványok nemzetközi, egyezményes jelképét... Mi Nők valóban többet foglalkozunk a nagy fenékkel, a bőrproblémákkal és egyéb esztétikai hiányosságokkal, mint azzal a betegséggel, ami leginkább érint minket, ami a lehető legjobban megtépázhatja az önbecsülésünket, és ami végső soron, nem időben felismerve, nem megfelelően kezelve, vagy épp a sors szándéka szerint a halálunkat okozhatja?
Te melyikkel foglalkozol többet?

via scaryideas.com

E sorok írója sem járt el rendszeres szűrésre és egyéb vizsgálatokra, amíg a közelmúltban nem derült ki kettő közeli ismerőséről is, hogy emlőrákban szenved. Közülük az egyik az ötödik gyermekét várja novemberre. A jövőhéten távolítják el az egyik mellét... Szűrésre fel, Lányok! Azután jöhetnek a csodatévő ránctalanító krémek és a fogyókúra. :)

A város soha sem alszik...

Above The Line...nem rossz, bár az embernek éppen egy bűzölgő latrina is eszébe juthat a kávé helyet... :)

Digitális művészet

http://www.the-mill.com/

"A nő hasa"

"Vadászó pumaként hangtalanul csorogtam a piros lámpa felé. Fék. De nem a kresz miatt, hanem a perifériás látószög szorításában feltűnt egy tenyérnyi, finoman domborodó bőrfelület, egy nő hasa. Pár pillanat volt, míg a pulóver nyújtózkodás okán felszaladt, s megmutatta rejtett kincsét. Lejtése pont volt, nem gurult volna le róla a hold saját sugarán, de nem is volt undorítóan kockás, ahogyan a fogyasztószereket forgalmazó bodyfasiszták szeretik. Édes kis semmiség, amiben benne van a szerelem előzménye és biológiai lehetősége, hogy várandósan is hirdesse az élet szépségét. Vajon micsoda metafizika rajzolja körbe az áldott asszonyokat, hogy terhüket nem undorító alaktalanságnak, hanem a világegyetem kiteljesedésének tekintjük? Minden várandós pocakjában, persze, egy isteni gyermek lakik, az asszony malaszttal teljes, tökéletesen elegek egymásnak, s ez látszik is rajtuk. Szemükben nem a külvilág, hanem a belső figyelés tükröződik homályosan. A mennyei fény ellenére is kitűnik minden szakértő előtt, hogy a terhes nő mindig szexi, de nem innenről, a fogamzás előttről, hanem a túloldalról, amiben minden férfi átéli, hogy ő is lehetett volna indítóoka ennek a szép, tojás alakú gömbnek. A terhes nő hasa után azonnal azok a hasikák következnek, melyek rendelkeznek zúzmarás téli estékre vonatkozó szolid tartalékkal. Bár úgy tartják, hogy a férfit lehet a hasánál megfogni, valóságban mindig fordítva történik. Férfiember mindig hátulról öleli át asszonyát, tenyerével pont a középpontban nyíló köldököt betapasztva, mintha attól félne, hogy megszöknének a meleg barlangból az apró madárkák. Talán semmi sem véletlen. Isten tetszetős mérnöki munkáján átüt az esztétika, hogy a has csúcspontján, a domborulat zenitjén nyílik-zárul a létezés elvágott fonala. Nem titok, hogy kibírhatatlan orgazmus a büntetése az ide bedugott nyelvnek. Az innen kisugárzó érzés túljut testeden-lelkeden, belecsapódik pont a kozmosz közepébe. Minden nő köldöke összeköttetésben van a tejút magzatvizével, onnan árad beléjük a létezésért való gigantikus aggódás, amely belátja, hogy akit szül, az halni is fog. Így lett a hason uralkodó isteni jel a köldök, létezésünk fekete luka. Most csukjuk be szemünket, és kezünkkel látva simogassuk végig a falát. Lágy szőrpihéken futnak ujjaink, mely a tavaszi finom füvek simaságát csiklandozza belénk. Ha belefújsz, az apró szélvihar eltünteti a ráncokat. Nyáron, amikor a nap a pihéket újraaranyozza, szépsége csak a végtelen búzamezőkhöz hasonlítható. Diabolikus szempontból érthető, hogy ehhez a szalmasárga puhasághoz az éles késpenge ezüst villódzása illik, szerelemféltésben szokás is a ribancot hasba szúrni. Vagy ellenkezőleg, császármetszéssel világra hozni egy kis Napóleont. Gyilkos, orvos, kés, szike. Élet, halál, egymás visszája, belefér egy körbe, de lehet, hogy most csak hasalok. Egyszer beleszédültem egy Kazincbarcikán lak "török hastáncosnő" rezgéseibe, bemutatót tartott, oktat is csoportot, áfás, VB-harmadik helyezett, s azonnal megértettem, hogy miért hívják a földet anyának, az oroszok anyácskának. Tulajdonképpen érthetetlen, hogy soha nem találkoztam egyetlen nővel sem, aki elégedett lett volna azzal, amire kilenc hónapban a legbüszkébb. Vajon valaha is kétségeket ébreszt-e bennük saját romlandóságukra vonatkozóan ez a szerelmes vallomás, amit itt az Elle hasábjain teszek? A nők kétségtelenül hajlandók magukat a mi szemünkön keresztül látni-példa rá a divatszakma és a művészettörténet egésze-, de hasfaluk izomállapotára vonatkozóan egziszencialistábbak a búskomor dán filozófusoknál. Talán a paradicsomból való kiűzettetést képtelenek feledni viselős terhükkel. A has, e roppant földi idea lesz a remény kitüntetettje. Mennyei blaszfémia, mondhatjuk rá, mi sörhasúak. A has a Földön körbeér. A japánok hasikónak hívják, s két tárgyalás között virágzó cseresznyefákat rajzolnak rá ecsettel, Az arabok tűzzel arabeszkeket karcolnak belé. Az indiaiak gyémánttal díszítik. Az afrikaiak elefántcsont karikát bújtatnak. A perui indiánnők hasára vérrel és méreggel rajzolnak. Az eszkimóknak ezüst pikkelyekkel szegélyezett. Európában aranylánccal csicsásodik. De már így is lyukat beszéltem a hasatokba, vagyis hasta la vista, baby."

A fenti idézet Bakács Tibor Settenkedő tollából való, és az Elle hasábjain jelent meg még 2007 decemberében. Három év múlt el azóta, de a mondanivaló nagyon is a jelenre vonatkozik. Létezik az, hogy némelyik férfi jobban csodálja, értékeli a női testet, mint maguk a nők? Hogy van az, hogy míg mi folytonos elégedetlenséggel, szemráncolva nézünk a tükörben fintorgó valakire, addig ilyen gondolatok születnek meg egy férfi fejében? Miért nem tudunk mi is szentélyként, egy magasabb rendű valami által megalkotott mesterműként gondolni arra a testre, ami egy másikat fogad be, életet ad, táplál, nevel, szeret?
Rengeteg cikket lehet olvasni jobbára nők által látogatott oldalakon arról, hogy légy magabiztos az ágyban, a pasi nem a narancsbőrödet figyeli, nem a kissé teltebb idomaidat, vagy a hegyes, szúrós könyöködet, hiszen megbabonázza őt eleve a fedetlen női test látványa, a gondolat, hogy a két test hamarosan eggyé lesz, hogy órák fognak eltelni azzal, hogy érzékiség kiteljesedhessen kettőtök között, hogy felfedezzétek egymásban a vágyat, a szenvedélyt, a gyönyört...
Igen ám, de ott van mindezzel szöges ellentétben a média... A média az összes valamire való modellel, tökéletesnek és/vagy tökéletlennek beállított, teljesen átlagos nőkkel, divat ikonokkal, hibátlanra fotoshopozott arccal, testtel, bőrrel, és a tükör és a monitor néha baromira nem ugyanazt mutatja... Az meg pláne nem fér a fejembe, hogy miért kell "plus-size" modellnek bekategorizálni a teljesen normális testalkatú nőket (persze akadnak kivételek is a kategóriában). Tényleg elnyomja a NŐT bennünk a magazinok, az Internet és a televízió által ránk hányt tökéletesség-hajszolás? Nézd a tévét, anyukám, hátha a hibás önképeddel egy életre megnyomorítod magad! Na ezért értek egyet teljesen Bakács Tiborral.
Ezért a következőt üzenem minden NŐnek: Szeresd, tiszteld, becsüld és csodáld magad, mert a szeretet törődést szül, a törődés pedig megteremti a harmóniát!

Végezetül álljon itt egy idézet Mario Vargas Llossától, egy írótól, akinél véleményem szerint senki sem tiszteli jobban a NŐ-TEST-MŰVÉSZET megbabonázó triumvirátusát. Az alábbi sorokat Gustav Klimt Danaé-ja ihlette:

"Minden nő közül egyedül te egyesíted magadban - mint ezen a megtestesült álomképen - az angyalok égi tökélyét, az ő ártatlanságukat és tisztaságukat egy bravúros földi testben. Ma eltekintek dús kebledtől és harcias csípődtől, kizárólag márványos combodat, a szentély két oszlopát ünneplem: oda vágyom, közéjük köttessek ki, ott korbácsoltassak meg rossz magaviseletemért. Érzékeim ünnepe vagy mindenestül. Bársonyos bőr, aloénektár, ránctalan térddel és könyökkel ékes, finom hölgy, ébredj, nézz a tükörbe, és mondd: >Mindenki másnál nagyobb becsben és dicsfényben állok, áhítanak és szomjúhoznak, mint sivatagi vándor a vizet tükröző délibábot.<"