Király "L.adygaga" Norbert

Fantasztikus tehetség, megmutatta, hogy a népszerűséghez nem kell szépnek lenni, színpadra született, stb. Király L. Norbert folyik a csapból is. Meg kell hagyni, egy néhány előadása tényleg megragadja az embert.

Valóban van valamilyen személyes varázsa, amivel leveszi a lábáról a közönséget. A hang azonban... hát...biztosan lesz rá kereslet. Egy darabig. Mi lesz akkor, amikor már nem lesz színpad, amikor már csak a rádiók fogják játszani egy-egy számát (ha fogják játszani), ha már nem lesz állandóan képernyőn? Nem lesz képben az epilepsziás robot mozgás, meg a rekesztés közben eltorzult fej, és megmarad simán csak a recsegős ordítás... Van olyan hangja, ami megállja a színpadi giccs nélkül is a helyét? Boldogulni fog, megveszik a lemezeit? Valószínűleg kell az állandó jelenlét a sajtóban, nem csak neki, azoknak is, akiknek tényleg jó hangjuk van. Egyébként nincs igény élő koncertre, maradnak a kis vidéki haknik, meg az előadások maroknyi embernek a pláza parkolókban...

A zsűri véleménye a fenti előadás után az volt, hogy az már annyira világszínvonalú, hogy már snassz. Olyan volt, mint a többi. Egy a sok közül. Tehát kell az a rekesztés, kell az idióta mozgás, meg a "mindjárt megőrülök, annyira tetszik, hogy rekedt vagyok" arckifejezés. Lady Gaga sem lenne "ladygaga", ha nem lenne olyan a stílusa, mint amilyen. Bár a párhuzam lehet, hogy egy kicsit erőltetett, mégis ő jutott eszembe ezzel kapcsolatban. Csak a polgárpukkasztó megjelenésével tudta magára vonni a figyelmet, holott ő tényleg tud énekelni, és tényleg ért a zenéhez. Mégis: ahhoz, hogy fent maradjon az érdeklődés iránta, megjelenésről megjelenésre hoznia kell valami újat, ami addig még nem volt. Egész ipar épült rá, egyetemeken tanítják Lady Gagát, na nem csak a stílust, hanem a szociológiai vonatkozását is, valamint az üzleti és marketing stratégiát is, amit felépített. Kérdéses, hogy Magyarországon meg lehet-e valami hasonlót valósítani? Egyáltalán akarják-e, eszükbe jutott-e ilyesmi? Csodálkoznék rajta, ha nem, itthon úgyis mindig a külföldi sztárokat majmolja mindenki (lásd: Szíj Melinda, mint Suzan Boyle, vagy Patai Anna, mint Connie Talbot).

A piac törvényei a művészetre is érvényesek, bár ebben az esetben szerintem nem beszélhetünk művészetről, annál inkább stratégiáról, és tehetséges emberekről, akik a háttérben dolgoznak a sikerért. Szóval a kérdés az, hogy hogyan tudja használni a sajtót, a közösségi médiát és a videó megosztó oldalakat Király L. Norbi menedzsere, és hogy meddig fogják ezek a kis trükkök és eszközök a "felszínen" tartani a tehetség kutatók versenyzőit. Némelyik ugyanis ezek nélkül nem fog tudni érvényesülni. De nem baj, jövőre úgyis jön az újabb széria a "sztárcelebénekes" gyárból...

Most akkor kopipészt, vagy nem?

Különbség van információ és szellemi tulajdon között. Az újságírói tevékenység körébe ugyanúgy beletartozik az információ gyűjtése és feldolgozása, mint az eredeti anyagok felkutatása. Fontos különbséget tennünk a között, hogy egy zsurnaliszta az anyagot összegyűjtve és az eseményeket új kontextusba helyezve ír egy témáról, vagy „kopipészt” egy az egyben lemásol valahonnan egy cikket. A kettő egyáltalán nem ugyanaz. Pécsi Ferenc, alias „Pollner”, a HVG Médiablog szerkesz

tője szerint ma Magyarországon csak nagyon kevesen vannak tisztában azzal, hogy a régi felfogás, miszerint az információ, amit én gyűjtöttem, az enyém, már egyáltalán nem érvényes. Az Internet korában ezt nem is lehet betartani, többek között az uralkodó hírverseny és információtechnológiai forradalom miatt sem.

Az Újságírók Etikai Kódexében leírtak minden újságíró számára hozzáférhetőek, ismertek. Annak be nem tartása viszont csak kevés esetben von maga után jogi következményeket pontosan azért, mert kisebb esetekben egyszerűen nincs értelme a dolognak. Az információ tartalom, amivel okosan kell gazdálkodni, csak úgy válik hatalommá.

Hogy abban az esetben mi történik, ha egy zsurnaliszta egy civil blogból szerzett információt, vagy bármilyen tartalmat egy az egyben a saját szellemi termékeként publikál, azt csak kevés esetben tudjuk meg. Egyrészről azért, mert nem minden ilyen eset derül ki, sokszor még a „meglopott” blogger számára sem. Másrészről azért, mert ha észre is veszi a tartalom szellemi megalkotója, nem minden esetben teszi meg a megfelelő jogi lépéseket az ügyben, ne adj’ isten még örül is, hogy olyan tartalmat sikerült megalkotnia, amire felfigyeltek.

Azonban ez a dolog oda-vissza működhet. A másik oldalon, a „régi médiában” is felmerül néha a gondolat, miszerint a blogolás, illetve a bloggerek és a civil újságírók „kopipészt” szokásai sokkal inkább közelebb állnak a plagizáláshoz, mint az újságíráshoz. Erre a vádra Amerikában reakcióként vetettek fel egy történetet, amit a Mashable.com-on tettek közzé. A sztori , miszerint egy írónő, Monica Gaudio, egy öt évvel azelőtti blogbejegyzésére bukkant rá egy újságban, a Cook Source-ban, amit az engedélye nélkül tettek közzé. A hölgy kárpótlást követelt az újság szerkesztőjétől, egészen pontosan azt, hogy nyilvánosan kérjenek tőle bocsánatot mind az újságban, mind pedig az újság Facebook oldalán, valamint további 130 dollárt (szavanként 0,10 dollárt), melyet adományként a Columbia School of Journalism számára kellene utalnia a szóban forgó újságnak. A Cook Source szerkesztője azonban erre azt reagálta, hogy Monica Gaudionak inkább örülnie kellene, hogy nem szóról szóra emelték át az írását az újságba, és tették közzé más neve alatt, mint az mostanában bevett gyakorlatnak számít. A cikk szerinte sok átalakításra szorult, és sokkal jobb lett, mint az eredeti bejegyzés. Sokat kellett dolgozni rajta, ezért inkább Gaudio tartozik nekik. Az eset pont olyan tanulságos, mint a következményei. A történtek után ugyanis számos további panasz érkezett a Cook Source-ra az újság Facebook és Twitter oldalán, miszerint több olyan cikk, illetve recept is megjelent a magazinban, ami egy az egyben lett átemelve különböző forrásokból, csak eddig, talán motiváció hiányában, nem szólt róluk senki. Ebből is látható, hogy mennyire kevés az olyan eset, aminek következményei is vannak. A kérdés továbbra is az, hogy indokolt-e Monica Gaudio és a web reakciója ebben az esetben, vagy sem? Egyrészről nem, mivel a hölgy blogbejegyzését (ami egyébként az Almás pite történetéről szól) a szerkesztő szerint nem szó szerint közölték le, tehát nézhetjük úgy is, hogy kvázi forrásként használták fel saját cikkük elkészítéséhez. Másrészről viszont attól, hogy minimális módosítást végeztek rajta, még könnyen felismerhetővé vált a bejegyzést korábban olvasók számára (pont, mint a szakdogánál :S ), ezek szerint mégsem dolgozhattak vele annyit a publikálás előtt…

A jogi útra terelés, és a bizonyítás tehát baromi bonyolult. Ki tudja azt bizonyítani hasonló esetekben, hogy ki írt le mit és hol előbb (tyúk vagy tojás)? Világszerte több tízmillió blog létezik, és sok esetben vetődnek fel ugyanazok a témák, kérdések és történetek. Ez elkerülhetetlen. A dolgot az még tovább nehezíti, hogy sok esetben az "ál-nicknevek" miatt nem is lehet tudni, hogy melyik blog mögött személy szerint pontosan ki is áll. Ez talán azt jelenti, hogy a közösségi média világában a plágium szó már nem is jelent semmit? Vagy egyszerűen csak sokkal lazábbak lettek a szabályok? Fognak hozni olyan médiatörvényt, ami a kialakult helyzetet tudni fogja szabályozni? Kell egyáltalán?

Egymilliós kozmopolita mestermű

Ha arra a kérdésre kellene választ adni, hogy hogyan mutasd meg, milyen színes is a világ és milyen összetett az a társadalom, amelyben élünk, egyetlen egy képben, szárnyalni kezd az ember fantáziája és a kreativitása. Kérdés az, hogy meg lehet-e ezt mutatni. Voltak, akik vállalkoztak rá. Végy egy 80 méter széles, és 31 méter magas virtuális téglalapot, oszd fel egymillió négyzetre, amit bárki tetszőleges képpel, felirattal, akármivel kitölthet, és figyeld, hogy mi lesz az eredmény. Ez a projekt a "The One Million Masterpiece" névre hallgat, és egyenlőre 28 348 alkalmi művész 174 országból adta hozzá a saját kis alkotását. Mire ez egymillió lesz... A képeket online lehet megalkotni, a téglalapon belül bármelyik kis négyzet helyére el lehet helyezni, és közben változtatni is lehet, ha nem tetszik a saját művünk. Az ingyenes regisztrációval ezt ötször lehet megtenni, és alkotás közben nem lehet módosítani, vagy javítani a képen, szóval ezt egy apró defektnek érzem a dologban, amúgy nagyon rendben van, csak érdemes megtervezni, hogy mivel is járulunk hozzá ahhoz a bizonyos egymillióhoz... Ha elkészült a mű, kinyomtatják (dehogyan?), és Londonban lesz kiállítva. Lehet pályázni azon 20 szerencsés ember helyére, akik elmehetnek a kiállítás megnyitójára.

Még bőven van szabad hely

Hogy mi a jó ebben? Része lehetsz valaminek, ami talán egyedülálló lesz a világon a maga nemében, és publikált művész lehetsz, anélkül, hogy valóban publikált művész lennél :) Én biztosan készítek egy képet hozzá! És hogy az egész projekt technikai hátterében egy magyar művész áll, már csak hab a tortán. Az algoritmust ugyanis, aminek a segítségével szinte fotó minőségű képeket lehet online, rajzolással létrehozni (csak gyakorlás kérdése...), egy bizonyos Fejes József (27) alkotta meg. Bár én azért nem vagyok biztos abban, hogy nem-e ennek a programnak a promóciójával állunk-e szemben, amiben én laikus szemmel nem látom, hogy mi az új a painthez képest, de az mindegy. Mindenesetre az ötlet nekem tetszik.

Dobogó kövek

Beszólós, magyar filmipart lehúzós, promóciós vírusvideó a Dobogó kövek alkotójától. Igaza lehet, mert ugrottak rá a filmkritikusok... De nem csak ezért.

A film:

...és az osztás:

"- Mit forgattok?
- Vizsgafilmet.
- És miről szól?
- Magyar film. Semmiről." Igaz ez?

A filmipar is olyan, mint a média és a párizsi: jobb, ha nem tudod, hogy mi van benne, mert ha jó az íze, így is úgyis megkajálod...

via Dailybest.hu

Az ember kéznyoma

Mi a közös bennük?

"It's time to get your hand dirty!" Szerintem már elég mocskos az a kéz...

Bimbó és cipő

Közönséges címet adni közönséges dolog közönséges témában. De ezt most akkor is muszáj, egy kis bulvár még nekem is belefér... A lassan már Andy Vajnáról méltán(?) híres kis hazánkba látogató Robert De Niro tiszteletére felvonult a hazai celeb-világ krémje. Bár igazából nem is az ő tiszteletére, hanem a Nobu megnyitójára, de a miért most mindegy, lássuk inkább a mikéntet:

Liptai Claudia szerelése nekem nagyon tetszik, főleg a cipője első osztályú, az én ízlésemnek legalábbis megfelel(ne). Közelebbről nézve azonban a csodálatot inkább a sajnálat váltja fel bennem...szegény láb, ugyan mit vétett? A szépségért itt tényleg megszenvedett...

Andy Vajna és barátnője szó szerint Magyarországra csempészetek egy kis Amerikát...stílusban is. Íme a kötelező bimbó-villantás:


Ez a bejegyzés nem éppen az én stílusom és természetesen a fenti képek nem mutatnak teljes képet az eseményről, mégis van benne egy kis pop, egy kis művészet, és egy jó adag média. Tegyük még hozzá azonban azt is, hogy a Hajdú Péter Robert De Niroval készített interjúja végén a színész által dedikált frizbit árverésre bocsájtották, és az eladásából származó összeget felajánlják az iszapkatasztrófa sújtotta területek lakói javára, Andy Vajna pedig 10 millió forintot ajánlott fel ugyanezzel a céllal. Szép gesztus, a fényűzés mellett ez is megfért legalább. A dedikált frizbire itt lehet ajánlatot tenni: http://frizbi.tv/forum_002.htm

Forrás: Origo

Baazingaaa!!!!

Kemény önkritika áll a következő sorok között. Lerágott csont a téma, de akkor sem bírtam ki, hogy ne ejtsek néhány szót arról, ami mostanában trendi, meg "nagyon lájk". Az ömlengés oka néhány hét Internet nélkül, és egy fél óra egy széthajtott nap után este a buszon hazafelé.

Az ember ugyebár ilyenkor el van magában, bambul kifelé az ablakon, és már rá sem bagózik, ha hangosan megkordul a gyomra. Rush time lecsengése...vidékiessen, kettő s-sel. Ez zajlott bennem. Körülöttem viszont megállás nélkül csörgő telefonok a legelbaszottabb hangélményt szolgáltatva, 10-ből 8 ember kezében épp sms-t küldő, wapozó, játékot futtató, szöveget szerkesztő, e-mailt küldő készülék világította meg a mellettem ülő diszkréten deres halántékú 60+-os úriembert, aki laptopot csúsztatott az ölébe, és a mobilnetes bigyót (nemtom hogy hívják) a busz függönyére csíptetve netezni kezdett, megnézve a másnapi időjárást és az aznapi horoszkópját (biztos azért, hogy megtudja, hogy igazat mondott-e...) . És ha okostelefonom lenne, valószínűleg én is ott helyben elkezdtem volna írni ezt a bejegyzést. Helyzetkép. Kell ez nekünk? Valóban szükségünk van a technika újdonsült vívmányaira, vagy csak használjuk, mert van, mert vagány, mert új, mert trendi?

Lehet itt érvelni társadalmi, szociológiai és technológiai változásokkal, csökkenő bérszínvonallal, mondván, hogy a megélhetésért többet kell dolgozni, ergo fel kell gyorsulnunk nekünk is, hogy helyünk legyen a felgyorsult világban. Beszélhetnénk generációs sajátosságról is, amely villámgyorsan korszellemmé, vagy még inkább XXI. századi szociális betegséggé vált. De kérdem én: mi a túrónak kell minden egyes lépésünkről tudnia mindenkinek azonnal?! (mondtam, hogy önkritika...) Ennyire antiszociálissá váltunk volna, vagy egyszerűen könnyebb üzenetet írni, meg telefonálni, mint felemelni a fenekünket a számítógép elől?

Ezekben a percekben is számtalan üzenet kering az éterben. Írjuk a Facebookra, hogy mi történt velünk, a Twitteren, hogy épp most mit csinálunk, a Foursquare-en, hogy épp most hol vagyunk, and so on... A közösségi médiában éljük az életünket, a híreket meg csak olvassuk, ahelyett, hogy mi magunk lennénk a hír, vagy részesei lennénk annak. Magányos kockák és SM funok görnyednek a monitor előtt, Fábry Sándor pedig a csajok helyett a FarmVille-t éltetve így kiált: Jobb kezet az egérre, éljenek a birkák! Jó ez így? Valószínűleg nem, de azért nem beszélhetünk szerencsére általánosságról.

Ez a néhány hét Internet nélkül jót tett Nekem. Ez úton üzenem azoknak, akik meglepődtek azon, hogy elvesztem az éterből, hogy offline (offlány) vagyok és tök jól vagyok, szocializálódom. :) Egészen üdítő dolog, kiállítás, koncert, könyvtár, kultúra, emberek face-to-face, stb. Mondanám is, hogy így marad, de az a helyzet, hogy képtelen lennék végleg átállni. És hogy mi erre a magyarázat? Csak egy szó: híréhség. Másoknak meg más.

Kíváncsi vagyok, hogy létezik-e felmérés a Facebook felhasználók körében arról, hogy van-e összefüggés a posztolások gyakorisága és tartalma, valamint a társasági élet aktivitása között, és jól gondolom-e, hogy az eredmény alapján a "social media" kifejezést felválthatná az "anti-social media". Vajon kiírta-e már valaki klingon nyelven a fészre, hogy "magányos vagyok, baszki!!!"?

Mindnyájukak el kellene menni...

Nem rég a Facebookon bukkantam rá Schmuck Andor videójára, amin Budapestről énekel hatalmas átéléssel, miközben egy dekoratív hölgyemény (a felesége) olyan áhítattal tekint rá, ahogyan én maximum egy üveg nem mondom meg milyen márkájú (Jim Beam) viszkire tudnék nézni... A klip láttán elgondolkodtam azon, hogy meddig mennek még el a politikusok a szavazatokért illetve a szavazók vélt vagy valós szimpátiájáért. Ezt megfejelte még a szintén Schmuck indította óvszeres kampány, ami aztán végképp kiverte a biztosítékot. Írni is akartam az esetről, de nem volt azóta időm jobban utána nézni a háttérinfóknak, stb. Ma örömmel láttam, hogy megtette ezt helyettem más. A hvg.hu oldalon Trash politika címmel megjelent cikk minden egyes sorával mélyen egyetértek.

A cikk az MSZP halmozottan idézőjelbe tett "feltámadásáról" szól a médiában. Tömören azt taglalja, hogy az a kampány bizony nem kampány, ahol Salgótarjánban Dóra Ottó, Mesterházy Attila és Molnár Károly Michael Jacksont utánozva fakad dalra, és perdül táncra, majd ezek után lazításképp megpróbál komoly tervekről, és a kormánypárt hibáiról egy kis beszédet tartani. Az addig oké, hogy a negatív sajtó is sajtó, de ez egy kicsit szánalmas szerintem.

Biztosan lehetne a Fidesz oldaláról is szemezgetni egy kicsit, ami a nevetséges megjelenéseket illeti a sajtóban, de erre most nem vállalkozom. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem azért emeltem ki a bal oldal ballépéseit (szóvicc?), mert narancssárga pólóban szoktam otthon szeret-nem szeretet játszani piros szegfűk szirmaival, egyszerűen csak ez ragadta meg a figyelmemet. Azért nem ártana valakinek szólnia, hogy "hahó, fiúk! Az ilyesminek nyoma marad a közvéleményben, és már így is elég szar a helyzet", már ami a politikusok általános megítélését illeti. Bár nem csak ott szar a helyzet...

Nagy fenék és pattanás vs. mellrák

Fel lehetne itt sorolni rémísztő halálozási arányokat, elrettentő példákat, posztolhatnék ijesztő képeket betegekről, kezelési módszerekről, és azok mellékhatásairól, tényekről és tévhitekről, de azt már megtették mások, máshol helyettem. Aki akar, tájékozódhat a mellrákról, a tünetekről, a megelőzésről, az otthoni önvizsgálatról, stb. Én inkább azon gondolkodtam el, hogy ezt mennyire kevesen teszik meg. Az jár a fejemben, hogy én is miért csak a jó ötletre, a klassz grafikai megoldásra figyeltem fel, és miért csak utólag vettem észre a rózsaszín szalagot, a mellrák alapítványok nemzetközi, egyezményes jelképét... Mi Nők valóban többet foglalkozunk a nagy fenékkel, a bőrproblémákkal és egyéb esztétikai hiányosságokkal, mint azzal a betegséggel, ami leginkább érint minket, ami a lehető legjobban megtépázhatja az önbecsülésünket, és ami végső soron, nem időben felismerve, nem megfelelően kezelve, vagy épp a sors szándéka szerint a halálunkat okozhatja?
Te melyikkel foglalkozol többet?

via scaryideas.com

E sorok írója sem járt el rendszeres szűrésre és egyéb vizsgálatokra, amíg a közelmúltban nem derült ki kettő közeli ismerőséről is, hogy emlőrákban szenved. Közülük az egyik az ötödik gyermekét várja novemberre. A jövőhéten távolítják el az egyik mellét... Szűrésre fel, Lányok! Azután jöhetnek a csodatévő ránctalanító krémek és a fogyókúra. :)

A város soha sem alszik...

Above The Line...nem rossz, bár az embernek éppen egy bűzölgő latrina is eszébe juthat a kávé helyet... :)