Homeless Tweeting

Könnyű átnézni és semmibe venni egy olyan embert, akit egyáltalán nem ismerünk. De mi a helyzet akkor, amikor ez az ember nap mint nap jelen van a közösségi médiafelületünkön, láthatjuk, hogy éli a mindennapjait, vagy esetleg szép napot kíván nekünk? Underheard in New York. Ezzel a névvel indult egy kezdeményezés a nagy almában, miszerint hajléktalanoknak adnak lehetőséget arra, hogy nap mint nap használják a Twittert, és csiripeljenek, ha úgy tartja kedvük (hű, micsoda képzavar...).

Négy hajléktalan - Danny (@putodanny), Derrick (@awitness2011), Albert (@albert814) és Carlos (@jessie550) - saját kártyás mobiltelefont kapott egy hónapra korlátlan üzenetküldési lehetőséggel és saját Twitter fiókkal. A cél az volt, hogy felhívják a figyelmet és qvázi betekintést adjanak a viszontagságokkal teli nagyvárosi hajléktalan életbe. Láthatjuk, milyen harcokat kell megvívniuk, milyen váratlan kihívásokkal találkják szembe magukat az utcán védtelenül élők nap mint nap.

Az Underheard in New York projekt fejlesztői a BBC reklámügynökség gyakornokai(Rosemary Melchior, Robert Weeks és Willy Wang), akiknek célja az volt, mint minden szakmabelinek: valami ütős dolgot létrehozni, ami meghozza számukra az ismertséget.



Az elv egyszerű: beszélj, hogy meghalljanak! A projekttől azt várják, hogy az emberek majd úgy viszonyulnak a hajléktalanokhoz, mint egy emberhez, és nem úgy, mint egy koszos rongyhoz, ami az utcán hever, és alrébb lehet rúgni. Nagyobb adakozási kedvet, össznépi kezdeményezéseket indíthat el a dolog, vagy egyszerűen csak újdonság, ami majd újra beépül az emberek tudatába, és megy minden úgy, ahogy eddig volt. Nah de ez már csak az én véleményem. VAlószínűleg nem fogják őket annyian követni, mint Lady GAgát van Kanye Westet... De ahogy ezt leírtam, el is szégyeltem magam: miért csak arra gondolok, hogy mit jelent ez számomra? Vajon mekkora lehetőséget ad ez az utcán élők számára? Milyen jó érzés lehet látva és hallva lenni az eddigi láthatlanság után? Az egyik hajléktalan ezt írta: "Csak hálás tudok lenni a közösségi média ajándékáért. Néha nem is érdekel, hogy nincs meleg étel a gyomromban, vagy nincs fedél a fejem felett. Hálás vagyok azért, hogy tudom, valaki lát, valaki hall engem, része vagyok egy egésznek: ez minden ember vágya. Tartozni valahová, nem pedig kirekesztetten élni, ami a legnagyobb szívás a hajléktalanságban. Mikor megosztok valamit, valódinak, embernek érzem magam. És igyekszek mindent megtenni azért, hogy az is maradjak!" És arra, hogy a közösségi média igenis képes megadni erre az esélyt, a legnagyobb bizonyíték Ted Williams:

A hajléktalanság nem újkeletű probléma az emberiség számára. Az utóbbi évek gazdasági válságai következtében megnőtt a munkanélküliek, és így a fedél nélkül maradt emberek száma is. Ez persze nem újdonság, eddig sem volt másképp, valahogy már semlegesek maradunk a tény felé: emberek millió élnek úgy köztünk, hogy tulajdonképpen nem is élnek. Szellemek, ha úgy tetszik, akiket néha felkap a média, ha túl sokat lopnak, megölnek valakit, vagy ha nagyon hideg van, és többen halnak meg, mint egyébként, de amúgy nem tud mit kezdeni velük a társadalom. Nem ismerjük őket, nem tudjuk, hogy egyik-másik vajon hogyan került az utcára, hogyan él ott. Csak azt tudjuk, hogy többségük ott is marad. És lehet, hogy nem azért, mert nem lenne lehetőség az újrakezdésre. Lehet, hogy azért, mert azok alatt a végtelen hosszú magányos éjszakák alatt eltörik valami bennük. És az a valami az érzés, hogy számítanak, hogy emberek. Human being. VAló igaz, sokszor nem a meleg étel, vagy a fedett hely a legfontosabb. Inkább az, hogy érezzék, hogy még mindig számítanak, hogy hallják őket, hogy tudják:élnek, emberek, és tartoznak valamihez. Talán nem adják fel, hogy van még jövőjük, ha mégoly kilátástalannak tűnik is néha.

Elvágják a kommunikációtól Egyiptomot?

"A Noor-csoport hétfő kora este kezdett eltűnni a világhálóról, közölte az internet figyelésére szakosodott amerikai Renesys. Az internet volt a kormányellenes tüntetők mozgósításának egyik legfőbb eszköze, de a négy legnagyobb szolgáltató már csütörtök este óta nem működik" írta a hvg.hu ma reggel. Az egyiptomi kormány ezzel próbál szabályozni, kordában tartani milliókat, olyan embereket, akik Hoszim Mubarak államfő 30 éve tartó uralmát és elnyomását megelégelve vonultak ki az utcára. Olyan embereket, akik szabadságot, demokráciát, alkotmányos és törvényhozási reformokat követelnek. Hétfő óta általános sztrájkot hirdettek, keddre pedig milliós tüntetést szerveznek Kairó főterére.

A technika, a modern tömegkommunikáció, ami manapság egyet jelent a Google-lal, azonban erre a helyzetre is talált megoldást. Olyan speciális szolgáltatást alakított ki, amelynek révén az egyiptomiak internet nélkül is eljuttathatják üzeneteiket a Twitterre. Az üzeneteket bárhol a világban elolvashatják a twitter.om/speak2tweet című oldalon. Ha ez működik, továbbra sem szakad meg az információs lánc az egyiptomiak és a tömegmédia között. Továbbra is lesznek fotók, hírek, videók, életben lehet tartani az érdeklődést az egyiptomi események felé.

Mert mi történne, ha nem lenne a Google, vagy a Twitter, vagy megszűnne, korlátozva lenne a telefonszolgáltatás is és végleg elvágnák a külvilágtól Egyiptomot? Egyáltalán lehetséges-e ez a civil média korában? Vajon tehetnek-e arról az emberek, hogy hagyatkoznak a sajtó -egyébként egyre inkább megszűnő- kapuőr jellegére, és "amit nem látsz, az nincs is ott" alapon kvázi becsukják a szemüket. Attól, hogy a civil médiát kiiktatják Egyiptomban, mi változik meg? Egy nagyon fontos eszközt veszítenek el a tiltakozás szervezői a tömegek mozgósítására. Ezen kívül kevesebb információt tolnak az arcunkba, nem lesznek civil fotók, sem videók, amit a fészbukon vagy egyéb social média platformon elérhetünk. Megszűnik az info. ismétlődése, a relevanciája, és az egyre nagyobb médiazajban egyszer csak eltűnik az éterben Egyiptom hangja. Megfeledkezünk róluk. Ugyanúgy, ahogy megfeledkeztünk Iránról, Irakról, Haitiről, vagy hogy még korábbra nyúljak vissza, New Orleansról. Vagy ugyanúgy, ahogyan megfeledkeztek rólunk, magyarokról, nem tudunk semmit a kolontáriakról, és eltűnne a sokat vitatott új sajtótörvényünk is a média süllyeszőjében, ha éppen nem lenne Magyarország az EU soros elnöke.

Felmerül a kérdés, hogy rá lehet-e mindent kenni a médiára? Mert nem tudósítanak elég gyorsan, hitelesen, nem elég megbízhatóak, nem tájékoztatnak bennünket mindenről, ezért nem is tudunk dolgokról, amik a világban pedig megtörténnek, csak nem jut el a hírük az emberekhez. Amíg világ a világ, ez így lesz. Ezen csak az egyén változtathat. Ha mi magunk nézünk utána egy-egy eseménynek, mi magunk kutatjuk fel az információt, tehát mi magunk leszünk a média. A civil média. Ám a civil média hamvában holt marad, ha nem válik tömegessé. Elsorvadhat egy-egy kis poszt formájában, ha nem kap megfelelő méretű nyilvánosságot.

Ezért bárki, bármit is mond, a médiát igenis be lehet tudni negyedik hatalmi ágnak, és a közösségi médiát ötödiknek. Mert az élő példák itt vannak előttünk.

Fotók: hvg.hu

Sötét jövő-villódzó média

Naponta több órában ünnepelheti az online "toll-vitéz" a közösségi média, az RSS Feed, és a hasonló webkettes nyalánkságok létezését, már ha van rá ideje (meg ha van, aki ezt megfizeti). Lefordítva: ahhoz, hogy minden témában update legyél, egész nap ott rohadhatsz a számítógép/laptop, stb. előtt, mégsem fogsz eleget tudni. Ezért jönnek az újabbnál újabb információ-technológiai újítások, naponta hányják az arcunkba, hogy mikor, hol, melyik Amerikában szerencsét próbált tehetséges fejlesztőnek van valami újabb innovációja, amire megint csak nincs felkészülve a média.

Mert hát lehet azon tanakodni, hogy van-e jövője a hagyományos médiának, vagy ha van, akkor milyen lesz az: sötét-e, vagy szárnyaló főnixként támad fel majd a hamvaiból, mikor orrán száján folyik a sajtónak az iPad, az iPhone, meg az android telefonok, az érintőképernyős technológia istenítése, stb. Szóval miközben sajnáljuk, siratjuk a nyomtatott sajtót és a nem multimédiás médiumokat, észre sem vesszük, hogy tulajdonképpen már el is temettük őket. Mert mi van most: mínuszba áthajolt hírciklus, rohanás, azonnali infók azonnali feldolgozása és közzététele, ehhez meg ugyebár nem elég a nyomtatott sajtó. Rögtön, mindenkinél előbb kell eljutni a befogadóhoz, nincs idő holmi nyomtatásra, eladásra, kávé mellett olvasgatásra. Kell a telefon, a podcasting, meg a többi újdonság, amivel nem tudnak egyszerűen versenyezni a kiadók.

Aki sikeres akar maradni ezen a területen, annak a teljes tartalmat alá kell rendelnie az egyre csak változó médiahasználatnak. Pécsi Ferenc szerint nem a hagyományos tartalmak új készülékekre való átszabásával kellene foglalkozni, hanem olyan multimédiás tartalmakat kell létrehozni, amelyek alkalmasak az újabbnál újabb készülékeken való megjelenítésre is. Ez van. Hogy e-mellett mi lesz a hagyományőrzéssel? A könyvekkel? Fogják-e az unokáink érezni a régi és új könyvek illatát? Nos, szerintem nem. Mert van helyette Google Edition, Amason's Kindle, meg Apple iBookStore, ha mégis arra adnák a fejüket, hogy 140 karakternél többet is elolvassanak.

A könyv kérdés már "megoldódni" látszik. A kölykök egyszerűen nem olvasnak. Újra teret nyer a képregény, mert lám, azt csak nézni kell, minimális szöveg, humoros képek, és a neten is lehet őket nézegetni -> kinek kellene több? Az már mellékes, hogy a gyerekek szövegértési kompetenciája hát...említésre sem lesz méltó, ergo le lesznek butítva, bármit eladhatsz nekik, mert eszük lesz vásárolni, felfogni a "miértet" annál kevesebb. Lesz kinek eladni a sok, helyettünk gondolkodó kütyüt, az életet lebutító baromságokat, lesz, aki nem hiányolja a reklámok mellől a zenét a rádiókban, vagy az értelmes, valóban közérdeklődésre számot tartó témákat, műsorokat. Lesz helyette ValóVilág, Ezek megőrültek, és még több faszság, amit majd lehet lájkolni. A hagyományos értékek elvesznek, de akkor majd ez lesz a normális. Láncreakció. Lehet velem vitatkozni, aki nem ért egyet.

"BeStohlozva"

Stohl András kálváriája a médiában meg egyéb helyeken már mindenki számára ismert, akinek mégsem, az kérdezze meg professzor Google-t, újabbat nem tudok róla mondani, csak a véleményemet. A magyar embernek egyetlen dologra van szüksége: ellenségre. Hogy az az ellenség vélt, vagy valós, az már tök mindegy, csak lehessen rajta vitatkozni, felháborodni, szálkát keresni a szemében, meg csoportokat létrehozni az online közösségi oldalakon. Ennyi bőven elég a büszke temperamentumáról méltán(?) híres magyar népnek ahhoz, hogy elfeledje ideig óráig azt, ami körülötte valójában zajlik. Kis képzavarral élve a Való Világ kell ahhoz, hogy kiszakadjunk a való világból, anélkül, hogy ezt észrevennénk. Mert hát meztelenítsük le egy kicsit a dolgot, és lássuk meg a lényeget: azon vitázik, háborog egy fél ország, hogy vezethet-e valaki egy olyan műsort, ami arról szól, hogy válogatott barmok adott időre beköltözzenek egy házba, ahol különböző feladatok vérehajtása után a közönség eldönti, hogy melyikük a legnagyobb idióta, és ki maradhat utoljára. Erről ráadásul szavazás is folyik. Ha jól megnézzük, ilyen már volt egyszer áprilisban (csak ott nem Janklovics Péter standuppolt a beszavazás alatt, hanem Bárdos András), hogy annak az eredményét elfelejtsük, megint kellett egyet csinálni.

Értem én, hogy a baleset-bűntény-botrány isteni triumvirátusa szinte glóriaként lebeg Stohl András feje felett, ami előtt a bulvár persze azonnal térdre borul. Ezért kell nekünk még a konkurens csatornánál is valaki, akire lehet fújjolni, mert milyen már, hogy az amúgy is agresszivitásáról ismert Damu Roland úgy játsszon el egy szintén agresszív vadállatot egy ország előtt, hogy közben köztudott, hogy többször megütötte a barátnőjét? Ez tilos, ilyet a magyarok már nem tűrnek el, mit nekünk politika, Orbán Viktor, államosítás, új felsőoktatási törvény, vagy megszűnő magánnyugdíj pénztárak? A Damu és a Stohl Buci nem lehet képernyőn, és kész!

Félreértés ne essék: nem pártolom, védem egyik jómadarat sem. A személyes véleményem az, hogy a saját területükön mind színészként, mind pedig műsorvezetőként mindketten remekül megállják a helyüket. Magánemberként pedig nem az én dolgom megítélni őket. Egyiket sem tartom olyan fontos közszereplőnek, akinek fontos szerepe van az én életem alakulásában. A kereskedelmi csatornák életében azonban annál nagyobb jelentőséggel bírnak. Mert a nézettség mindenek felett, olyan pedig, hogy rossz sajtó, mint tudjuk, nem létezik...

Most akkor kopipészt, vagy nem?

Különbség van információ és szellemi tulajdon között. Az újságírói tevékenység körébe ugyanúgy beletartozik az információ gyűjtése és feldolgozása, mint az eredeti anyagok felkutatása. Fontos különbséget tennünk a között, hogy egy zsurnaliszta az anyagot összegyűjtve és az eseményeket új kontextusba helyezve ír egy témáról, vagy „kopipészt” egy az egyben lemásol valahonnan egy cikket. A kettő egyáltalán nem ugyanaz. Pécsi Ferenc, alias „Pollner”, a HVG Médiablog szerkesz

tője szerint ma Magyarországon csak nagyon kevesen vannak tisztában azzal, hogy a régi felfogás, miszerint az információ, amit én gyűjtöttem, az enyém, már egyáltalán nem érvényes. Az Internet korában ezt nem is lehet betartani, többek között az uralkodó hírverseny és információtechnológiai forradalom miatt sem.

Az Újságírók Etikai Kódexében leírtak minden újságíró számára hozzáférhetőek, ismertek. Annak be nem tartása viszont csak kevés esetben von maga után jogi következményeket pontosan azért, mert kisebb esetekben egyszerűen nincs értelme a dolognak. Az információ tartalom, amivel okosan kell gazdálkodni, csak úgy válik hatalommá.

Hogy abban az esetben mi történik, ha egy zsurnaliszta egy civil blogból szerzett információt, vagy bármilyen tartalmat egy az egyben a saját szellemi termékeként publikál, azt csak kevés esetben tudjuk meg. Egyrészről azért, mert nem minden ilyen eset derül ki, sokszor még a „meglopott” blogger számára sem. Másrészről azért, mert ha észre is veszi a tartalom szellemi megalkotója, nem minden esetben teszi meg a megfelelő jogi lépéseket az ügyben, ne adj’ isten még örül is, hogy olyan tartalmat sikerült megalkotnia, amire felfigyeltek.

Azonban ez a dolog oda-vissza működhet. A másik oldalon, a „régi médiában” is felmerül néha a gondolat, miszerint a blogolás, illetve a bloggerek és a civil újságírók „kopipészt” szokásai sokkal inkább közelebb állnak a plagizáláshoz, mint az újságíráshoz. Erre a vádra Amerikában reakcióként vetettek fel egy történetet, amit a Mashable.com-on tettek közzé. A sztori , miszerint egy írónő, Monica Gaudio, egy öt évvel azelőtti blogbejegyzésére bukkant rá egy újságban, a Cook Source-ban, amit az engedélye nélkül tettek közzé. A hölgy kárpótlást követelt az újság szerkesztőjétől, egészen pontosan azt, hogy nyilvánosan kérjenek tőle bocsánatot mind az újságban, mind pedig az újság Facebook oldalán, valamint további 130 dollárt (szavanként 0,10 dollárt), melyet adományként a Columbia School of Journalism számára kellene utalnia a szóban forgó újságnak. A Cook Source szerkesztője azonban erre azt reagálta, hogy Monica Gaudionak inkább örülnie kellene, hogy nem szóról szóra emelték át az írását az újságba, és tették közzé más neve alatt, mint az mostanában bevett gyakorlatnak számít. A cikk szerinte sok átalakításra szorult, és sokkal jobb lett, mint az eredeti bejegyzés. Sokat kellett dolgozni rajta, ezért inkább Gaudio tartozik nekik. Az eset pont olyan tanulságos, mint a következményei. A történtek után ugyanis számos további panasz érkezett a Cook Source-ra az újság Facebook és Twitter oldalán, miszerint több olyan cikk, illetve recept is megjelent a magazinban, ami egy az egyben lett átemelve különböző forrásokból, csak eddig, talán motiváció hiányában, nem szólt róluk senki. Ebből is látható, hogy mennyire kevés az olyan eset, aminek következményei is vannak. A kérdés továbbra is az, hogy indokolt-e Monica Gaudio és a web reakciója ebben az esetben, vagy sem? Egyrészről nem, mivel a hölgy blogbejegyzését (ami egyébként az Almás pite történetéről szól) a szerkesztő szerint nem szó szerint közölték le, tehát nézhetjük úgy is, hogy kvázi forrásként használták fel saját cikkük elkészítéséhez. Másrészről viszont attól, hogy minimális módosítást végeztek rajta, még könnyen felismerhetővé vált a bejegyzést korábban olvasók számára (pont, mint a szakdogánál :S ), ezek szerint mégsem dolgozhattak vele annyit a publikálás előtt…

A jogi útra terelés, és a bizonyítás tehát baromi bonyolult. Ki tudja azt bizonyítani hasonló esetekben, hogy ki írt le mit és hol előbb (tyúk vagy tojás)? Világszerte több tízmillió blog létezik, és sok esetben vetődnek fel ugyanazok a témák, kérdések és történetek. Ez elkerülhetetlen. A dolgot az még tovább nehezíti, hogy sok esetben az "ál-nicknevek" miatt nem is lehet tudni, hogy melyik blog mögött személy szerint pontosan ki is áll. Ez talán azt jelenti, hogy a közösségi média világában a plágium szó már nem is jelent semmit? Vagy egyszerűen csak sokkal lazábbak lettek a szabályok? Fognak hozni olyan médiatörvényt, ami a kialakult helyzetet tudni fogja szabályozni? Kell egyáltalán?

Baazingaaa!!!!

Kemény önkritika áll a következő sorok között. Lerágott csont a téma, de akkor sem bírtam ki, hogy ne ejtsek néhány szót arról, ami mostanában trendi, meg "nagyon lájk". Az ömlengés oka néhány hét Internet nélkül, és egy fél óra egy széthajtott nap után este a buszon hazafelé.

Az ember ugyebár ilyenkor el van magában, bambul kifelé az ablakon, és már rá sem bagózik, ha hangosan megkordul a gyomra. Rush time lecsengése...vidékiessen, kettő s-sel. Ez zajlott bennem. Körülöttem viszont megállás nélkül csörgő telefonok a legelbaszottabb hangélményt szolgáltatva, 10-ből 8 ember kezében épp sms-t küldő, wapozó, játékot futtató, szöveget szerkesztő, e-mailt küldő készülék világította meg a mellettem ülő diszkréten deres halántékú 60+-os úriembert, aki laptopot csúsztatott az ölébe, és a mobilnetes bigyót (nemtom hogy hívják) a busz függönyére csíptetve netezni kezdett, megnézve a másnapi időjárást és az aznapi horoszkópját (biztos azért, hogy megtudja, hogy igazat mondott-e...) . És ha okostelefonom lenne, valószínűleg én is ott helyben elkezdtem volna írni ezt a bejegyzést. Helyzetkép. Kell ez nekünk? Valóban szükségünk van a technika újdonsült vívmányaira, vagy csak használjuk, mert van, mert vagány, mert új, mert trendi?

Lehet itt érvelni társadalmi, szociológiai és technológiai változásokkal, csökkenő bérszínvonallal, mondván, hogy a megélhetésért többet kell dolgozni, ergo fel kell gyorsulnunk nekünk is, hogy helyünk legyen a felgyorsult világban. Beszélhetnénk generációs sajátosságról is, amely villámgyorsan korszellemmé, vagy még inkább XXI. századi szociális betegséggé vált. De kérdem én: mi a túrónak kell minden egyes lépésünkről tudnia mindenkinek azonnal?! (mondtam, hogy önkritika...) Ennyire antiszociálissá váltunk volna, vagy egyszerűen könnyebb üzenetet írni, meg telefonálni, mint felemelni a fenekünket a számítógép elől?

Ezekben a percekben is számtalan üzenet kering az éterben. Írjuk a Facebookra, hogy mi történt velünk, a Twitteren, hogy épp most mit csinálunk, a Foursquare-en, hogy épp most hol vagyunk, and so on... A közösségi médiában éljük az életünket, a híreket meg csak olvassuk, ahelyett, hogy mi magunk lennénk a hír, vagy részesei lennénk annak. Magányos kockák és SM funok görnyednek a monitor előtt, Fábry Sándor pedig a csajok helyett a FarmVille-t éltetve így kiált: Jobb kezet az egérre, éljenek a birkák! Jó ez így? Valószínűleg nem, de azért nem beszélhetünk szerencsére általánosságról.

Ez a néhány hét Internet nélkül jót tett Nekem. Ez úton üzenem azoknak, akik meglepődtek azon, hogy elvesztem az éterből, hogy offline (offlány) vagyok és tök jól vagyok, szocializálódom. :) Egészen üdítő dolog, kiállítás, koncert, könyvtár, kultúra, emberek face-to-face, stb. Mondanám is, hogy így marad, de az a helyzet, hogy képtelen lennék végleg átállni. És hogy mi erre a magyarázat? Csak egy szó: híréhség. Másoknak meg más.

Kíváncsi vagyok, hogy létezik-e felmérés a Facebook felhasználók körében arról, hogy van-e összefüggés a posztolások gyakorisága és tartalma, valamint a társasági élet aktivitása között, és jól gondolom-e, hogy az eredmény alapján a "social media" kifejezést felválthatná az "anti-social media". Vajon kiírta-e már valaki klingon nyelven a fészre, hogy "magányos vagyok, baszki!!!"?

Mindnyájukak el kellene menni...

Nem rég a Facebookon bukkantam rá Schmuck Andor videójára, amin Budapestről énekel hatalmas átéléssel, miközben egy dekoratív hölgyemény (a felesége) olyan áhítattal tekint rá, ahogyan én maximum egy üveg nem mondom meg milyen márkájú (Jim Beam) viszkire tudnék nézni... A klip láttán elgondolkodtam azon, hogy meddig mennek még el a politikusok a szavazatokért illetve a szavazók vélt vagy valós szimpátiájáért. Ezt megfejelte még a szintén Schmuck indította óvszeres kampány, ami aztán végképp kiverte a biztosítékot. Írni is akartam az esetről, de nem volt azóta időm jobban utána nézni a háttérinfóknak, stb. Ma örömmel láttam, hogy megtette ezt helyettem más. A hvg.hu oldalon Trash politika címmel megjelent cikk minden egyes sorával mélyen egyetértek.

A cikk az MSZP halmozottan idézőjelbe tett "feltámadásáról" szól a médiában. Tömören azt taglalja, hogy az a kampány bizony nem kampány, ahol Salgótarjánban Dóra Ottó, Mesterházy Attila és Molnár Károly Michael Jacksont utánozva fakad dalra, és perdül táncra, majd ezek után lazításképp megpróbál komoly tervekről, és a kormánypárt hibáiról egy kis beszédet tartani. Az addig oké, hogy a negatív sajtó is sajtó, de ez egy kicsit szánalmas szerintem.

Biztosan lehetne a Fidesz oldaláról is szemezgetni egy kicsit, ami a nevetséges megjelenéseket illeti a sajtóban, de erre most nem vállalkozom. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem azért emeltem ki a bal oldal ballépéseit (szóvicc?), mert narancssárga pólóban szoktam otthon szeret-nem szeretet játszani piros szegfűk szirmaival, egyszerűen csak ez ragadta meg a figyelmemet. Azért nem ártana valakinek szólnia, hogy "hahó, fiúk! Az ilyesminek nyoma marad a közvéleményben, és már így is elég szar a helyzet", már ami a politikusok általános megítélését illeti. Bár nem csak ott szar a helyzet...

Supernews - A Tv halála

A Supernews (fél órás animációs sorozat a Current Tv-n) = kultúra, politika, humoros, szatirikus hangnemben...uborka "amerikaiul".

Ebben a részben épp a tv döglődik a 'zinternet' miatt, a közösségi médiának meg jól alá gyújtanak...és persze az embereknek, akik használják. Susan Boyletól is jól megkapjuk, de úgy, hogy bucira nevettem magam közben.
Ez alapján lehetne akár a 2009-es év összefoglalója is az új médiáról, de azért ne túlozzunk. Mögöttes tartalom van nem is annyira burkoltan, sok-sok humorral átitatva.

Sokat beszéltem. Íme itt van 21 perc tömény igazság, ami csak a nevetés miatt fáj.

Supernews fun lettem! A jútúbról szedtem, postolom a blogomba, onnan irány a fészbuk, mellesleg megjegyezném, hogy évek óta alig-alig nézek tévét. Szóval ez egyben önkritika is (barátaim azért vannak). Na de hát ilyen az élet...én meg sodródom az Google Wave-vel. :)

A vége a legjobb: "I'm huge!" - "...and blue-ray ready." :D

És veletek "Mizu?" ;)

Tudatos fogyasztó

David Carroll, a Sons of Maxwell együttes gitárosának hangszerét összetörték a United Airlines dolgozói átszállás közben. Caroll bejelentette, United vállrángatott, Caroll megénekelte, feldúrta a Youtube-ra, United meg megszívta rendesen. Kell még ilyenkor békéltető tárgyalás?

Bővebben a közösségi média és a fogyasztóvédelem gyümölcsöző kapcsolatáról itt: http://mediablog.hvg.hu/2009712.aspx