A jelen emlékére

Ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Szöget üt a fejembe. Olyat, ami a vas-függönyt tartotta össze anno. Ilyenkor kikre is emlékszünk? Azokra, akik meghaltak. Emlékezni azokra szoktak. Ez a poszt nem róluk szól. Nem értük. Ez a poszt értünk szól. Ez a poszt, ha úgy tetszik, egy pre-mortem vizuális dal, amit lehet le sem játszanak sehol. Mert igazából a kommunizmus nem annak fáj, aki belehalt. Annak fáj, aki utána megmaradt. Mint a halál miatt sem a halottak szoktak sírni, hanem az élők. Sírjunk is. Van miért.

65 éve ezen a napon hurcolták el a Szovjetunióba Kovács Bélát. Ezen a napon erre emlékezünk.

Emlékezünk, mert mondják. Rossz volt, mert mesélték. De tudni nem tudjuk. Csak mondta az ősz hajú tudor a nagy asztal mögül. És mesélik apáink. És mondják, hogy mi ezt nem érthetjük. Mi, a 70-es, 80-as, 90-es évek szülöttei. Mi nem tudjuk. Nem is akarjuk tudni. Elég, ha elfogadjuk, hogy ami akkor volt, az a szabály most is, épp annyi különbséggel, hogy most nem illik lázadni ellene. Mert felesleges. Mert "mit érsz el vele?" Minek lázadni, ha egyedül maradsz vele? Minek az ellenállás, ha úgyis letörik? Hát csak ennyit tanultunk meg a múltból? Ennyi a tanulság? Annyi, hogy most nem a kommunizmus, hanem a kapitalizmus fegyvereivel: pénzzel, joggal, törvénnyel, hatalommal bánnak el veled. Ha más lop, lopj te is! Ha más akadályoz, akadályozz te is! Másképp nem tudsz megélni. És nincs válasz a "MIÉRT?"-re. Csak. Mert így van és kész! Ellenállni kár. Egyedül maradsz. Menekülni lehet.

Mi a különbség?

És mikor menekülsz, külföldre mész. Dolgozni, legtöbbször olyat, ami nem volt benne egy tananyagban sem, amit az elmúlt 10 évben szorgalmasan fénymásoltál, jegyzeteltél. Mert krumplit sütni mindenki tud. Annak is van értelme. Minden egyes szem kelet-európai kézzel megsütött krumpli egy cafat hús kihányva a kapitalizmus oltárára. Azt meg persze a szocik pénzéből építették, amit meg a kommunisták loptak össze nekik.

Fotó: Erdélyi Attila

A szavaim idegenül csengenek, legalább annyira, mint az erőszakkal elültetett citromfa a szocializmus talaján. Magyar Narancs. Disszonáns. De mihez is képest. A történelemhez? A sorshoz? Az akarathoz? A politikához? Ahhoz mérten, ami bennünk van, vagy ahhoz, amit ránk akarnak erőltetni? Bábok vagyunk mind. A saját kis Dickensi koszos színházunkban. Szakadt, sokat használt bábuk, amikben csak az látja az értéket, aki megáll, és akarja. Felemeli, más pózba teszi, lefényképezi, amivel aztán majd díjat nyer. Erőlteti. Valaminek kell itt lennie! Múltnak, jelennek, vagy jövőnek. Oknak, okozatnak vagy célnak. Értelme kell lennie. Hát itt a bökkenő. Mert értelme csak annyi van, amennyit mi adunk neki. Ez veszett ki belőlünk. A lényből. Az élőből. A polgárból. A gondolkodóból. Az értelmesből. Embernek már nem merem nevezni. Mert lehetne másképp is. Lehetne... Egyszer majd talán Ránk fognak emlékezni. És talán belőlünk is csak a jó marad fenn. És nem az, hogy itt hagytuk a jelent a jövőnk érdekében.

Homeless Tweeting

Könnyű átnézni és semmibe venni egy olyan embert, akit egyáltalán nem ismerünk. De mi a helyzet akkor, amikor ez az ember nap mint nap jelen van a közösségi médiafelületünkön, láthatjuk, hogy éli a mindennapjait, vagy esetleg szép napot kíván nekünk? Underheard in New York. Ezzel a névvel indult egy kezdeményezés a nagy almában, miszerint hajléktalanoknak adnak lehetőséget arra, hogy nap mint nap használják a Twittert, és csiripeljenek, ha úgy tartja kedvük (hű, micsoda képzavar...).

Négy hajléktalan - Danny (@putodanny), Derrick (@awitness2011), Albert (@albert814) és Carlos (@jessie550) - saját kártyás mobiltelefont kapott egy hónapra korlátlan üzenetküldési lehetőséggel és saját Twitter fiókkal. A cél az volt, hogy felhívják a figyelmet és qvázi betekintést adjanak a viszontagságokkal teli nagyvárosi hajléktalan életbe. Láthatjuk, milyen harcokat kell megvívniuk, milyen váratlan kihívásokkal találkják szembe magukat az utcán védtelenül élők nap mint nap.

Az Underheard in New York projekt fejlesztői a BBC reklámügynökség gyakornokai(Rosemary Melchior, Robert Weeks és Willy Wang), akiknek célja az volt, mint minden szakmabelinek: valami ütős dolgot létrehozni, ami meghozza számukra az ismertséget.



Az elv egyszerű: beszélj, hogy meghalljanak! A projekttől azt várják, hogy az emberek majd úgy viszonyulnak a hajléktalanokhoz, mint egy emberhez, és nem úgy, mint egy koszos rongyhoz, ami az utcán hever, és alrébb lehet rúgni. Nagyobb adakozási kedvet, össznépi kezdeményezéseket indíthat el a dolog, vagy egyszerűen csak újdonság, ami majd újra beépül az emberek tudatába, és megy minden úgy, ahogy eddig volt. Nah de ez már csak az én véleményem. VAlószínűleg nem fogják őket annyian követni, mint Lady GAgát van Kanye Westet... De ahogy ezt leírtam, el is szégyeltem magam: miért csak arra gondolok, hogy mit jelent ez számomra? Vajon mekkora lehetőséget ad ez az utcán élők számára? Milyen jó érzés lehet látva és hallva lenni az eddigi láthatlanság után? Az egyik hajléktalan ezt írta: "Csak hálás tudok lenni a közösségi média ajándékáért. Néha nem is érdekel, hogy nincs meleg étel a gyomromban, vagy nincs fedél a fejem felett. Hálás vagyok azért, hogy tudom, valaki lát, valaki hall engem, része vagyok egy egésznek: ez minden ember vágya. Tartozni valahová, nem pedig kirekesztetten élni, ami a legnagyobb szívás a hajléktalanságban. Mikor megosztok valamit, valódinak, embernek érzem magam. És igyekszek mindent megtenni azért, hogy az is maradjak!" És arra, hogy a közösségi média igenis képes megadni erre az esélyt, a legnagyobb bizonyíték Ted Williams:

A hajléktalanság nem újkeletű probléma az emberiség számára. Az utóbbi évek gazdasági válságai következtében megnőtt a munkanélküliek, és így a fedél nélkül maradt emberek száma is. Ez persze nem újdonság, eddig sem volt másképp, valahogy már semlegesek maradunk a tény felé: emberek millió élnek úgy köztünk, hogy tulajdonképpen nem is élnek. Szellemek, ha úgy tetszik, akiket néha felkap a média, ha túl sokat lopnak, megölnek valakit, vagy ha nagyon hideg van, és többen halnak meg, mint egyébként, de amúgy nem tud mit kezdeni velük a társadalom. Nem ismerjük őket, nem tudjuk, hogy egyik-másik vajon hogyan került az utcára, hogyan él ott. Csak azt tudjuk, hogy többségük ott is marad. És lehet, hogy nem azért, mert nem lenne lehetőség az újrakezdésre. Lehet, hogy azért, mert azok alatt a végtelen hosszú magányos éjszakák alatt eltörik valami bennük. És az a valami az érzés, hogy számítanak, hogy emberek. Human being. VAló igaz, sokszor nem a meleg étel, vagy a fedett hely a legfontosabb. Inkább az, hogy érezzék, hogy még mindig számítanak, hogy hallják őket, hogy tudják:élnek, emberek, és tartoznak valamihez. Talán nem adják fel, hogy van még jövőjük, ha mégoly kilátástalannak tűnik is néha.

Elvágják a kommunikációtól Egyiptomot?

"A Noor-csoport hétfő kora este kezdett eltűnni a világhálóról, közölte az internet figyelésére szakosodott amerikai Renesys. Az internet volt a kormányellenes tüntetők mozgósításának egyik legfőbb eszköze, de a négy legnagyobb szolgáltató már csütörtök este óta nem működik" írta a hvg.hu ma reggel. Az egyiptomi kormány ezzel próbál szabályozni, kordában tartani milliókat, olyan embereket, akik Hoszim Mubarak államfő 30 éve tartó uralmát és elnyomását megelégelve vonultak ki az utcára. Olyan embereket, akik szabadságot, demokráciát, alkotmányos és törvényhozási reformokat követelnek. Hétfő óta általános sztrájkot hirdettek, keddre pedig milliós tüntetést szerveznek Kairó főterére.

A technika, a modern tömegkommunikáció, ami manapság egyet jelent a Google-lal, azonban erre a helyzetre is talált megoldást. Olyan speciális szolgáltatást alakított ki, amelynek révén az egyiptomiak internet nélkül is eljuttathatják üzeneteiket a Twitterre. Az üzeneteket bárhol a világban elolvashatják a twitter.om/speak2tweet című oldalon. Ha ez működik, továbbra sem szakad meg az információs lánc az egyiptomiak és a tömegmédia között. Továbbra is lesznek fotók, hírek, videók, életben lehet tartani az érdeklődést az egyiptomi események felé.

Mert mi történne, ha nem lenne a Google, vagy a Twitter, vagy megszűnne, korlátozva lenne a telefonszolgáltatás is és végleg elvágnák a külvilágtól Egyiptomot? Egyáltalán lehetséges-e ez a civil média korában? Vajon tehetnek-e arról az emberek, hogy hagyatkoznak a sajtó -egyébként egyre inkább megszűnő- kapuőr jellegére, és "amit nem látsz, az nincs is ott" alapon kvázi becsukják a szemüket. Attól, hogy a civil médiát kiiktatják Egyiptomban, mi változik meg? Egy nagyon fontos eszközt veszítenek el a tiltakozás szervezői a tömegek mozgósítására. Ezen kívül kevesebb információt tolnak az arcunkba, nem lesznek civil fotók, sem videók, amit a fészbukon vagy egyéb social média platformon elérhetünk. Megszűnik az info. ismétlődése, a relevanciája, és az egyre nagyobb médiazajban egyszer csak eltűnik az éterben Egyiptom hangja. Megfeledkezünk róluk. Ugyanúgy, ahogy megfeledkeztünk Iránról, Irakról, Haitiről, vagy hogy még korábbra nyúljak vissza, New Orleansról. Vagy ugyanúgy, ahogyan megfeledkeztek rólunk, magyarokról, nem tudunk semmit a kolontáriakról, és eltűnne a sokat vitatott új sajtótörvényünk is a média süllyeszőjében, ha éppen nem lenne Magyarország az EU soros elnöke.

Felmerül a kérdés, hogy rá lehet-e mindent kenni a médiára? Mert nem tudósítanak elég gyorsan, hitelesen, nem elég megbízhatóak, nem tájékoztatnak bennünket mindenről, ezért nem is tudunk dolgokról, amik a világban pedig megtörténnek, csak nem jut el a hírük az emberekhez. Amíg világ a világ, ez így lesz. Ezen csak az egyén változtathat. Ha mi magunk nézünk utána egy-egy eseménynek, mi magunk kutatjuk fel az információt, tehát mi magunk leszünk a média. A civil média. Ám a civil média hamvában holt marad, ha nem válik tömegessé. Elsorvadhat egy-egy kis poszt formájában, ha nem kap megfelelő méretű nyilvánosságot.

Ezért bárki, bármit is mond, a médiát igenis be lehet tudni negyedik hatalmi ágnak, és a közösségi médiát ötödiknek. Mert az élő példák itt vannak előttünk.

Fotók: hvg.hu

Mindnyájukak el kellene menni...

Nem rég a Facebookon bukkantam rá Schmuck Andor videójára, amin Budapestről énekel hatalmas átéléssel, miközben egy dekoratív hölgyemény (a felesége) olyan áhítattal tekint rá, ahogyan én maximum egy üveg nem mondom meg milyen márkájú (Jim Beam) viszkire tudnék nézni... A klip láttán elgondolkodtam azon, hogy meddig mennek még el a politikusok a szavazatokért illetve a szavazók vélt vagy valós szimpátiájáért. Ezt megfejelte még a szintén Schmuck indította óvszeres kampány, ami aztán végképp kiverte a biztosítékot. Írni is akartam az esetről, de nem volt azóta időm jobban utána nézni a háttérinfóknak, stb. Ma örömmel láttam, hogy megtette ezt helyettem más. A hvg.hu oldalon Trash politika címmel megjelent cikk minden egyes sorával mélyen egyetértek.

A cikk az MSZP halmozottan idézőjelbe tett "feltámadásáról" szól a médiában. Tömören azt taglalja, hogy az a kampány bizony nem kampány, ahol Salgótarjánban Dóra Ottó, Mesterházy Attila és Molnár Károly Michael Jacksont utánozva fakad dalra, és perdül táncra, majd ezek után lazításképp megpróbál komoly tervekről, és a kormánypárt hibáiról egy kis beszédet tartani. Az addig oké, hogy a negatív sajtó is sajtó, de ez egy kicsit szánalmas szerintem.

Biztosan lehetne a Fidesz oldaláról is szemezgetni egy kicsit, ami a nevetséges megjelenéseket illeti a sajtóban, de erre most nem vállalkozom. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem azért emeltem ki a bal oldal ballépéseit (szóvicc?), mert narancssárga pólóban szoktam otthon szeret-nem szeretet játszani piros szegfűk szirmaival, egyszerűen csak ez ragadta meg a figyelmemet. Azért nem ártana valakinek szólnia, hogy "hahó, fiúk! Az ilyesminek nyoma marad a közvéleményben, és már így is elég szar a helyzet", már ami a politikusok általános megítélését illeti. Bár nem csak ott szar a helyzet...

Magyarország "kívülről" nézve

Mikor elindítottam ezt a blogot, elhatároztam, hogy nem fogok politizálni, mert mostanában a csapból is ez folyik, és - lehet, hogy rosszul látom, de - az emberek belefáradtak. A vélemények nagyon megoszlanak az ország, a választások, a kisebbség kérdésének tekintetében. Nekem is van természetesen véleményem, és igyekszem is figyelemmel kísérni az eseményeket több fórumon is. Meggyőződésem ugyanis, hogy nagy hiba úgy véleményt alkotni, hogy nem ismerünk minden körülményt, nem veszünk figyelembe több nézőpontot. A híreket mindig annak a pártnak a szája íze szerint kozmetikázzák, amelyik éppen "támogatja" az adott médumot...ez van, ezt már csak így kell elfogadni.

A "több fórumon" nem csak a magyarországi médiát értettem. Érdemes körülnézni a külföldi weblapokon is, hogy ugyan kívülről milyennek tűnik a mi kis agóniánk itt a Kárpát-medencében. Ezért szeretem olvasni a HVG honlapját, mert rendszeresen írnak olyan cikkekről, amik Magyarországgal kapcsolatban jelentek meg a külföldi sajtóban. Persze ezek a publikált vélemények nem az összes külföldi véleményét takarják, és természetesen ezek nem azt jelentik, hogy Magyarországról csak negatív, politikai színezetű cikkek jelennek meg más nemzetek sajtójában.

Slide show a New York Times honlapján: ilyennek látták Magyarországot egy évvel ezelőtt...

Tudom, ez is elfogultság, mert épp az imént írtam, hogy független sajtó, mint olyan, nem létezik. Ennek ellenére én mégis bátran ajánlom a hvg.hu "Vélemény" kategóriába tartozó cikkeit, amelyekben több ember, ha nem is szakember, de a témában jártas újságírók nézeteit olvashatjuk. A vélemények itt is megoszlanak, tehát ez megint nem azt jelenti, hogy én ezek mellett a cikkek mellett rögtön állást is foglaltam. De érdekes aspektusokat hoznak a felszínre, több kérdést is felvetnek a témákkal kapcsolatban, amelyek után megint csak érdemes kutakodni egy kicsit az interneten és más fórumokon is, ha az ember tényleg tisztában akar lenni azzal, hogy mi is folyik manapság körülötte.

A televíziót, mint információ forrást abszolút nem támogatom. Szerintem szó szerint "szédítő" az az info-áradat, ami mind a közszolgálati, mind pedig a kereskedelmi csatornákról ránk özönlik.

És hogy miért írtam ezt most ide le? Nem azért, mert úgy gondolom, hogy a több, változatos fórumokról való tájékozódás az én találmányom. Ellenkezőleg. Remélem egyre több ember kap észbe, és dönti el, hogy nem hagyja magát teljesen az orránál fogva vezetni, és döbben rá, hogy lehet saját véleménye is. Nem kell követni a kötelező szabályt, miszerint az egyén a tömegben hogyan viselkedik...

Persze ebbe a hír kavalkádba néha belefájdul az ember feje. Mert hát nem mindegy, hogy milyen presztízs értékű médiumnak milyen forrásból eredő cikkét mikor olvassa az ember, és hogy milyen politikai helyzetben találja éppen "szíven" a hű állampolgárt. Ez a web ellenőrízhetetlensége, és kiszámíthatatlansága. Ez az, ami befolyásolja igazán az életünket, ezért folyik a harc az interneten, az utcán, a tv-ben, a nyomtatott és elektronikus sajtóban, a fodrásznál, a buszon....mindenütt, ahol csak több ember/nézőpont találkozik egy helyen, és mérettetik meg az érvek és ellenérvek kereszttüzében, vagy éppen az alapján, hogy ki tud több munkanélkülit az utcára trombitálni, és ki tud hangosabban kiabálni. Mert hogy ma Magyarországon sajnos ez a módi. Na de hátha alakul ez.

Addig is had ajánljak néhány cikket a HVG honlapjáról, amik elsősorban a külföldi sajtóban a mi drága Magyarországunkról megjelent cikkeket taglalják. Érdemes őket elolvasni, és gondolkodni, hogy hol is tartunk, mi felé is haladunk...szerintük...:

A Süddeutsche Zeitung című német liberális napilapban megjelent cikk: "Vész Magyarországon címmel szerkesztőségi kommentárban foglalkozott a magyarországi szélsőjobboldallal keddi számában a Süddeutsche Zeitung."
tovább...

A fenti cikk kivesézése Pelle János szemszögéből: Mivel őrjíti olvasóit a Süddeutsche Zeitung? "Ha a mit sem sejtő újságolvasó átböngészi Michael Franknak a Süddeutsche Zeitungban megjelenő cikkét, azt hihetné, hogy Budapest utcáin feketeingesek masíroznak, az utcákon támadják az ártatlan értelmiségieket, cigányok tömegeit gyilkolják, mindennapiak a lakásrombolások."
tovább...

Az izraeli Haaretz napilapban megjelent cikk a magyarországi antiszemitizmusról: "Bizarr cikk jelent meg az izraeli Haaretz napilapban, címe Szima Juditnak, a Jobbikkal szerződést kötő rendőrszervezet főtitkárának kijelentését idézi: “A büszke magyaroknak fel kell készülniük arra, hogy harcoljanak a zsidók ellen”. A szöveg magán hordozza mindazokat a jellegzetességeket, melyek az utóbbi időben a Magyarországról közölt cikkeket jellemzi, s amelyeket jobb esetben a félreinformáltság, rosszabb esetben azonban a rosszindulat táplált."
tovább...

Továbbá a New York Times honlapján megjelent cikkeket itt találjátok meg.

U.i.: Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek mind csak számomra érdekes, elgondolkodtató nézőpontok. A határozott álláspontomat, ha van ilyen, megtartom magamnak. Nem szándékozom politikai színezetű (narancssárgaszegfűspirosfehérzöld) sárdobálást folytatni.
A jövőben, ha rábukkanok egy-egy érdekes cikkre, azt csupán linkekkel fogom jelezni, és azzal is csak azt, hogy érdemesnek tartom arra az adott témát, véleményt, hogy mások is elolvassák.

Annak, aki elszánja magát arra, hogy viszonylag tájékozott állampolgárt faragjon magából, sok kitartást, nyugalmat és bölcsességet kívánok az "életfogytig tartó őrülethez"...