2012. február 25., szombat

A jelen emlékére

Ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Szöget üt a fejembe. Olyat, ami a vas-függönyt tartotta össze anno. Ilyenkor kikre is emlékszünk? Azokra, akik meghaltak. Emlékezni azokra szoktak. Ez a poszt nem róluk szól. Nem értük. Ez a poszt értünk szól. Ez a poszt, ha úgy tetszik, egy pre-mortem vizuális dal, amit lehet le sem játszanak sehol. Mert igazából a kommunizmus nem annak fáj, aki belehalt. Annak fáj, aki utána megmaradt. Mint a halál miatt sem a halottak szoktak sírni, hanem az élők. Sírjunk is. Van miért.

65 éve ezen a napon hurcolták el a Szovjetunióba Kovács Bélát. Ezen a napon erre emlékezünk.

Emlékezünk, mert mondják. Rossz volt, mert mesélték. De tudni nem tudjuk. Csak mondta az ősz hajú tudor a nagy asztal mögül. És mesélik apáink. És mondják, hogy mi ezt nem érthetjük. Mi, a 70-es, 80-as, 90-es évek szülöttei. Mi nem tudjuk. Nem is akarjuk tudni. Elég, ha elfogadjuk, hogy ami akkor volt, az a szabály most is, épp annyi különbséggel, hogy most nem illik lázadni ellene. Mert felesleges. Mert "mit érsz el vele?" Minek lázadni, ha egyedül maradsz vele? Minek az ellenállás, ha úgyis letörik? Hát csak ennyit tanultunk meg a múltból? Ennyi a tanulság? Annyi, hogy most nem a kommunizmus, hanem a kapitalizmus fegyvereivel: pénzzel, joggal, törvénnyel, hatalommal bánnak el veled. Ha más lop, lopj te is! Ha más akadályoz, akadályozz te is! Másképp nem tudsz megélni. És nincs válasz a "MIÉRT?"-re. Csak. Mert így van és kész! Ellenállni kár. Egyedül maradsz. Menekülni lehet.

Mi a különbség?

És mikor menekülsz, külföldre mész. Dolgozni, legtöbbször olyat, ami nem volt benne egy tananyagban sem, amit az elmúlt 10 évben szorgalmasan fénymásoltál, jegyzeteltél. Mert krumplit sütni mindenki tud. Annak is van értelme. Minden egyes szem kelet-európai kézzel megsütött krumpli egy cafat hús kihányva a kapitalizmus oltárára. Azt meg persze a szocik pénzéből építették, amit meg a kommunisták loptak össze nekik.

Fotó: Erdélyi Attila

A szavaim idegenül csengenek, legalább annyira, mint az erőszakkal elültetett citromfa a szocializmus talaján. Magyar Narancs. Disszonáns. De mihez is képest. A történelemhez? A sorshoz? Az akarathoz? A politikához? Ahhoz mérten, ami bennünk van, vagy ahhoz, amit ránk akarnak erőltetni? Bábok vagyunk mind. A saját kis Dickensi koszos színházunkban. Szakadt, sokat használt bábuk, amikben csak az látja az értéket, aki megáll, és akarja. Felemeli, más pózba teszi, lefényképezi, amivel aztán majd díjat nyer. Erőlteti. Valaminek kell itt lennie! Múltnak, jelennek, vagy jövőnek. Oknak, okozatnak vagy célnak. Értelme kell lennie. Hát itt a bökkenő. Mert értelme csak annyi van, amennyit mi adunk neki. Ez veszett ki belőlünk. A lényből. Az élőből. A polgárból. A gondolkodóból. Az értelmesből. Embernek már nem merem nevezni. Mert lehetne másképp is. Lehetne... Egyszer majd talán Ránk fognak emlékezni. És talán belőlünk is csak a jó marad fenn. És nem az, hogy itt hagytuk a jelent a jövőnk érdekében.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése